Paula nem volt az a tipikus szépség

Paula nem volt az a tipikus szépség, sokkal inkább ronda volt. Annyira, hogy a legtöbben inkább átmentek az utca másik oldalára, ha szembe jött velük. Nem segített rajta sem a smink, sem a frizura, sem a “belső szépség” – ami ugyan megvolt, de valahogy senki nem mert elég közel menni, hogy lássa.

Évek alatt teljesen belezuhant a magányba, végül úgy döntött, szakemberhez fordul.
Elment egy terapeutához, és sírva mesélte el, hogy soha egy férfi sem nézett rá úgy, mint nőre.

A terapeuta hosszan hallgatott, majd óvatosan megszólalt:
– Drága Paula… őszintén megmondom, magának ebben az életben már kevés az esélye a szerelemre. De ha hisz a reinkarnációban, akkor ne szomorkodjon! Egy következő életében új testben, új arccal születik majd… és a férfiak a lábai előtt fognak heverni!

Paula szeme felcsillant, mint aki végre fényt lát az alagút végén. Hazafelé menet megállt a hídon, kinézett a folyóra, és hangosan mormolta maga elé:
– Minél előbb halok meg, annál előbb kezdődik a következő, boldog életem!

Azzal nagy levegőt vett, és leugrott.
De csodával határos módon túlélte. Épp abban a pillanatban ért oda egy banánnal teli teherautó, és Paula pont a rakomány közepébe esett.

Pár perc múlva kábán kezdett magához térni. Nem tudta, hol van, csak azt érezte, hogy minden oldalról hosszúkás, kemény valamik veszik körül.

Tapogatni kezdett, majd hirtelen elmosolyodott, és boldogan felnevetett:
– Ó… kérem, uraim, csak egyesével… csak egyesével!