Nem fogyasztunk húst…

Béla és Józsi éveken át együtt vitték a vállalkozásukat. Aranyidők voltak: közös BMW, balatoni nyaraló, pezsgős vacsorák. Az irodájukban még a kávét is külön barista főzte.

Csakhogy a szerencse forgandó. Egy rossz döntés, pár balul sikerült befektetés, és a cég úgy ment tönkre, mint a forint a válságban. A két barát egymást hibáztatta, ordibálva váltak el, és évekig nem beszéltek egymással.

Egy délután Józsi betér egy kis kifőzdébe. Nem is figyel, csak leül az egyik asztalhoz, rendelne egy tál gulyást, amikor valaki ismerős hangon szól hozzá:
– Jó napot kívánok, mit hozhatok?

Józsi felnéz, és meghökken: Béla áll előtte, fehér kötényben, kezében jegyzettömb.
– Te… Béla?! Te itt dolgozol? – kérdezi döbbenten.
– Hát, igen – mondja Béla mosolyogva, miközben letöröl egy asztalt. – Az élet néha furcsán alakul.

Józsi sajnálkozva sóhajt:
– Szomorú látni, hogy egykori üzlettársam most pincérként keresi a kenyerét…

Béla leteszi a tálcát, egy pillanatra elgondolkodik, majd halkan, de élesen visszavág:
– Lehet, de én legalább nem vagyok rászorulva, hogy egy ilyen lepukkant helyen egyek!