Egyszer, nagyon régen, amikor Japán még a nagy szamurájok idejét élte

Egyszer, nagyon régen, amikor Japán még a nagy szamurájok idejét élte, a császár különös rendeletet adott ki:
„Keressétek meg a világ legügyesebb szamuráját! Olyat, akinek a kardja gyorsabb, mint a szél, és akinek a keze biztosabb, mint az isteneké!”
Egy év telt el, mire három harcos jelentkezett a palotába:
egy japán, egy kínai és egy zsidó szamuráj.

A császár kíváncsian figyelte, ahogy az első versenyző, a japán, előhúz egy apró dobozt.
Kinyitja — felröppen belőle egy légy.
A japán egy villámgyors mozdulattal előrántja a kardját:
– Ssssuuhhii! – szisszen a penge, és a légy kettévágva hullik a földre.
A császár bólint:
– Pazar! Olyan gyors, hogy még a szél sem tudta követni a mozdulatot.

Jön a kínai szamuráj. Ő is kiereszt egy legyet, de az csak egy pillanatra emelkedik a levegőbe, amikor a kínai pengéje máris táncolni kezd:
– Sssiiitty-sssuuutty!
A légy négy darabban hullik le, mintha sosem lett volna egész.
A császár ámulva mondja:
– Ez már művészet!

Végül előlép a zsidó szamuráj.
Ő is kiereszt egy legyet, majd halkan, elegánsan megsuhintja a kardját:
– Sssittyi-sssitty-sssuutty!
A légy pedig vígan repked tovább.

A császár felvonja a szemöldökét:
– Mi ez? Ennyi lenne? A többiek megölték a legyet, te meg hagyod, hogy repkedjen?
A zsidó szamuráj elmosolyodik, meghajol, és így szól:
– Megölni? Ugyan már, felség! Azt bárki tudja! De én körülmetéltem!